Ősz

 .
„Milyen lehet a
pók hangja s miről szólna
az őszi szélben?”

Matsuo Munefusa, akit a világ Matsuo Bashō néven ismer (és aki magyar leírásokban Macuo Basó néven szerepel, ami nekem sajnos egyáltalán nem tetszik, de meg kellett jegyeznem), japán költő, haiku mester a fenti gondolatot ajándékozta az ősznek. Pókiszonyom ellenére ez a versecske nagyon tetszik. Az ősz pedig a kedvenc évszakom, talán, mert a természet játékaként, miközben egyre közelebb araszolunk a Naphoz - ez az araszolás millió kilométerekben értendő -, kis hazánkban és persze az egész északi féltekén mégis egyre jobban csillapodik a hőség, s érdekes irányban kezd változni a növényzet meg a talaj. Persze a hőmérséklet gyengülését egy idő után kifejezetten zokon vesszük, mivel fázni kezdünk, ám közben a klorofil sietős távozása folytán mégis csak festőien pazar színekbe borul a természet és elindul mindenféle betakarítás meg szüret. Úgyhogy szép az ősz. Munefusa költeményéből kiderül, hogy az ősz már a 17. században is olyan volt, mint amilyen nálunk, a hangulata legalábbis ezt tükrözi. Basó eredeti neve egyébként Kinsaku volt, ebből is látszik, hogy a természet rapszódikus mivoltához a japánok tényleg nagyon ügyesen alkalmazkodtak.

Visszatérve a ma valóságához, a Nap fénye egyre kisebb szögben éri az egyenlítőtől északra fekvő területeket, ami kedvez a bortermelőknek, valamint a természetfotósoknak. A következő képeket nem ők készítették, s ez, gondolom, meg is látszik. De a hosszúra nyúlt árnyékok azért időnként felbukkannak.

Amennyiben elindulunk valamikor délelőtt egy kirándulásra, amihez az ősz többnyire kiváló időt szolgáltat, s ehhez nekivágunk a falunak, akkor ez a látvány tárul elénk. Ha visszanézünk egyet (amerre egyébként a kivezető út fut), akkor meg a következő képet látjuk:

Aztán mégiscsak az első irányba megyünk, hiszen ki ne akarna bekukkantani mindengféle kis porta udvarára, szóval egyenesen át a kis falun, Pusztacsatárt keresve. Vannak jelek is, merre kell menni. Ha valaki mégis kételkedne, akkor az a nagyon kedves öreg bácsi, aki a kerítének támaszkodva órákat töltene meg különféle kedélyes történeteivel, szívesen eligazít.

Rejtőzködő, romos borospince egy tisztás szélén. Van belőle néhány.

Pusztacsatár földjét avar és egyre hosszabbra nyúló árnyak borítják.

De a következő már megint a Nyírfa Ház kertje.

Némely vélekedések szerint a földi élet nem itt, helyben keletkezett, hanem a csírái valamiféle ismeretlen, földönkívüli forrásból származnak. Nem tudom, mi a valóság, de a gombák számomra mindíg nagyon gyanúsak voltak.

Gombából sok van. Némelyek kolóniákban élnek, telepet alkotnak (gyanús), spórákkal szaporodnak (gyanús), furcsák, na. A legtöbbnek a törzséhez képest nagy a feje. Ez különösen gyanús, hiszen mindenki tudja, hogy a földönkívüliek valamilyen okból éppen kis törzzsel és nagy fejjel ábrázoltatnak mindenféle hiteles dokumentumban. Hogy mennyire így van, íme egy játék: meg tudná-e bárki mondani, az alábbi két kép közül melyik a gomba és melyik a földönkívüli?

 Fogadok nem volt könnyű... Na mindegy, levezetésnek még egy adag gomba: